Mindig van lehetőségünk, választanunk kell. Ha nem változtatunk is választottunk. A nap nagy kérdése két lehetséges út közül melyik legyen az igazi számomra?  

Az első etap után, hogyan tovább?  Megyek  az óceán partján a Spanyol határig,  hiányos  sárga nyíl jelölést bevállalva? Másik opció, hogy Villa do Condeból eljutok Arcosig és így becsatlakozom a klasszikus Portugál Camino útvonalára, ahol a jelzésekkel nincs probléma, biztosan vezetnek.

Képzeletbeli mérlegbe elkezdtem pakolni az érzéseket, hol lesz súlyosabb. Óceán oldalán vagy a klasszikus útvonal erősödik meg pozitív belső hangom rezgésével.

Jó játék, jó gyakorlat. A cél Santiago, mind a két útról megközelíthető. Egyszer csak azt vettem észre Arcos, a biztonság. Elbúcsúztam átmenetileg az óceántól és elindultam a hegyek felé. Biztosan tudom számomra ez a helyes út, nincsenek kétségeim. A szívemet követem, innen tudom. A mai etap célállomása Barcelos lesz. Közel 30 km kell gyalogolnom.

Belső békém megtalálása, szívem kitárása, ez lesz a mai nap házi feladata.

Arcosba érve megszokott kék-fehér csempével borított templommal találkozom, majd  kastéllyal ami a XVIII. században épült.

Egy kávézóban frissen facsart narancslevet iszom. Itt ül egy zarándok aki útközben elhagyott, megkínál sós süteménnyel. Minden figyelmesség, kedvesség amit kapunk, vagy amit adunk energiát ad, lendületet a folytatáshoz. Az összetartozás, a közös cél amivel útnak indultunk segít tovább menni. Hagyom, hogy fölszáradjon az izzadság a homlokomról, élvezem a narancsital minden kortyát, szép az élet. Még bő 20 km van vissza a mai napból, egyszer csak el fog fogyni, nyugalom nem verseny mondogatom magamnak

.

Eukaliptusz erdőn keresztül folytatom az utam. Vizem alig van már, elnyomom magamban a szomjúság érzését, és az elhagyatottságot, magányosságot élem meg rövid ideig. Valahol olvastam, hogy „az idő csak akkor gyógyítja be a sebeket, ha könnyeimmel megtisztítom azt „Gyógyító fokozatra állítom magam”. Búcsút kell mondanom jó néhány kapcsolatomnak, olyanoknak amik már nem visznek előre, minden mulandó. Hirtelen ez a felismerés lett úrrá rajtam.

Megtanultam már évekkel ezelőtt, hogy nem hárítom át másra a hibákat, ez tesz erőssé és függetlenné. Az erdő közepén kis csoport jön létre rövid pihenő erejéig. Ki honnan érkezett, hová tart, meddig tervezi az aznapi etapját.

Aztán szétszéledünk és megy mindenki tovább a saját tempójában.

Mellém szegődik egy fiatal fiú. Szerintem Péter fiammal lehet egyidős, kiderül jól tippeltem. Gábrielnek hívják Torinóból , Olaszországból érkezett. Érzem, hogy egy üzenet, jel onnan föntről, figyelnek rám. Pár éve egy másik világba költözött nagybátyám Gábor, talán így üzen nekem. Hajrá, menjél csak tovább, mindig csak egy lépést.

Együtt érkezünk meg Barcelosba, keressük meg a zarándokszállást, valami végtelen nyugalom száll meg és járja át minden porcikámat.

1328 épült középkori híd mellé kiülünk, és most mutasd meg játékból ismert kézzel lábbal, konyha nyelven megértjük egymást.

Gábriel most veszítette el édesanyját, ez az út számára a sebek gyógyítására szolgál, titokban könnyeivel tisztítja.